Blog
Északi simabálna
2014.02.16 16:38
Az északi simabálna (Eubalaena glacialis) az emlősök (Mammalia) osztályának a cetek (Cetacea) rendjébe, ezen belül a sziláscetek (Mysticeti) alrendjébe és a simabálnafélék(Balaenidae) családjába tartozó faj.
Az angol elnevezés (right whale) gyakorlati alapú: a bálnavadászat hőskorában ezeket tekintették a „megfelelő”, azaz elejthető bálnáknak.
Korábban azt vélték, hogy az északi félgömbön élő összes simabálna egy fajba tartozik, de a 2000-ben a DNS-vizsgálatok segítségével kimutatták, hogy a csendes-óceáni állat valójában egy másik fajba tartozik. Majdnem mind a 400 példány az Atlanti-óceán nyugati partján él. Tavasszal, nyáron és ősszel északon, Kanada és az Amerikai Egyesült Államok északkeleti partjainál, Új-Fundlandtólegészen New York államig táplálkoznak. Ezekben az évszakokban főleg a Fundy-öbölben és a Cape Cod-öbölben tartózkodnak. Télen lehúzódnak délre, Georgia és Florida államok környékére, hogy életet adjanak borjaiknak. Az utóbbi években az óceán keleti részein is észrevették e fajt. 2003-ban Izland környékén került elő egy északi simabálna. Meglehet, hogy ezek a keleti példányok az egykori keleti állomány utolsó képviselői, azonban a bálnavadászok feljegyzései szerint ezek csak elkóborolt állatok. Akárhogy is legyen, egyre rendszeresebbé vált e bálnák előbukkanása Norvégia, Írország, Spanyolország, Portugália, a Kanári-szigetek, Olaszország és Szicília közelében. Csak a norvégiai simabálnákról tudják biztosan, hogy nyugatról jöttek. A faj elterjedési területe északon határos volt a vele rokonságban álló grönlandi bálnáéval (Balaena mysticetus), amely még az északi simabálnánál is termetesebb.
Szürke bálna
2014.02.16 09:40
A szürke bálna (Eschrichtius robustus) az emlősök (Mammalia) osztályának a cetek (Cetacea) rendjébe a sziláscetek (Mysticeti) alrendjébe, ezen belül a szürkebálnafélék(Eschrichtiidae) családjába tartozó faj.
Az Eschrichtius nem egyetlen élő faja.
A tudományos nevét, Eschrichtius, Daniel Eschricht holland zoológus tiszteletére kapta.
Az állat főként a Csendes-óceán északi, part menti vizeire korlátozódik. Két túlélő populációja van: az északnyugat-csendes-óceáni (ázsiai) 200 állatnál kevesebb egyedből áll. Így ez a populáció a kihalás szélén áll. Az északkelet-csendes-óceáni (észak-amerikai) populáció ugyanakkor 17 000 egyedre szaporodott, így nem fenyegetett. A Nemzetközi Bálnavadászati Bizottság (International Whaling Commission, IWC) 1949 óta védettséget biztosít e bálnafaj részére.
Az állat hossza 10-15 méter, a nőstény valamivel nagyobb a hímnél. A farokúszó 3-3,7 méter széles. Mellúszói körülbelül fél méter hosszúságúak. A kifejlett állat súlya legfeljebb 40 tonna, de általában, csak 15-33 tonna. Bőrszíne sötétszürke, de minden állatnál különböző; egyeseken a bőrfesték (pigment) hiánya, valamint a rájuk tapadó tengeri makkok miatt világos foltok észlelhetők. A tengeri makkok elsősorban a bálna fején, a szája körül és farkúszóján tapadnak meg; egyik fajuk kizárólag a szürke bálnán található meg. A szürke bálnának nincs hátúszója, ehelyett háta végénél sorban hét-tíz dudor helyezkedik el. A bálnának tulajdonképpen két orrlyuka van. A párafelhő akár négy méter magasra is törhet, a nyugodt tengeren még egy kilométerről is észre lehet venni. A kilövellő vízpára függőlegesen felfelé tódul és egybefüggő páraoszlopként jelenik meg. A szürke bálnának van a legkevesebb szilája. Az állkapocs mindkét oldalán 130 darab.
Minden évben legfeljebb 16 állatból álló csoportokban akár 10 000 kilométert vándorol. A szürke bálna a tengerfeneket túrva keresgéli az apró rákokat és halakat. Ez a bálnafaj, általában a sekély vizekben táplálkozik, nemigen merül 30-35 méteres mélység alá. Általában 15km/h-val úszik.
A tenger
2014.02.16 00:00
A tenger
A tenger egy nagy kiterjedésű sós víztömeg, mely lehet peremtenger – amelyet a vízáramlatok az óceánhoz kapcsolnak –, beltenger – mely csak vékony csatornákon érintkezik az óceánnal –, vagy egy nagy sósvízű tó valamely kontinens belsejében.
A tengerek meghatározása nem egyértelmű, ezért több tenger (vagy tó) besorolása vitatott.
Köznapi értelemben tengernek nevezik például az óceánt sós vize és beláthatatlan távolságai miatt, gyakran tenger nevet kapnak sós-, vagy édesvizű tavak is, és előfordul az is, hogy széles körben tengernek tekintett vizeket mások tónak tartanak. A Kaszpi-tengert például nevezik Kaszpi-tónak, az Aral-tavat, Aral-tengernek is, a jóval kisebb Holt-tengert viszont nem szokták tónak nevezni. Az édesvizű Galileai-tó Galileai-tenger néven is ismert.
A tengerek jellegzetes illatát főként a vízinövények által nagy mennyiségben termelt dimetil-szulfonio-propionát (DMSP) baktériumok általi lebontásakor bomlástermékként létrejövődimetil-szulfid alkotja.
Nagy ámbráscet
2014.02.15 23:08
Nagy ámbráscet
A nagy ámbráscet vagy óriás ámbráscet (Physeter macrocephalus) az emlősök (Mammalia) osztályának a cetek (Cetacea) rendjébe, ezen belül a fogascetek (Odontoceti) alrendjébe és az ámbráscetfélék (Physeteridae) családjába tartozó faj.
Nemének az egyetlen képviselője.
Az állat 20 méterével a legnagyobb a fogascetek között.
A nagy ámbráscet hímjét bikának, nőstényét tehénnek, kicsinyét pedig borjúnak is nevezik.
A nagy ámbráscet a világ összes óceánjában megtalálható. A két nem elterjedése részben különböző: csak a kifejlett bikák hatolnak az északi és déli szélesség 45. fokán túl; a nőstények és fiatal hímek nem hagyják el a mérsékelt övi és trópusi vizeket. Állományát 1987-ben csaknem 1 millióra becsülték, így a legelterjedtebb nagy testű cet.
Az európai partok közül leginkább Északnyugat-Spanyolországban, Portugáliában, valamint az Azori-szigeteknél lehet megfigyelni. A Földközi-tengerbe is beúszik, sőt, még adriaielőfordulását is bizonyították. Erősen vándorló természete miatt azonban elterjedéséről még nem sikerült pontos képet kapnunk.
Az állat hossza a hímnél 15-20 méter, a nősténynél 11-13 méter. A hím testtömege átlagosan 45, a nőstényé 20 tonna. Hatalmas, majdnem derékszögben metszett fejéről ismerhető fel, amely egészen rendkívüli külsőt kölcsönöz neki. Kilégzéskor 2-5 méteres párafelhőt lövell oldalra és előre, erről akkor is egyértelműen meghatározható, ha maga az állat nem is emelkedik ki eléggé a vízből. Szemben a felső állcsonttal, az alsó keskeny és karcsú, és a felső csúcsáig sem ér el. Minden állkapocsfélben 20 és 30 közötti, többnyire 25 kúpos fog ül. Hátúszója nincs, de a háton a farok felé több púp áll ki, amelyek közül a legelülső a legnagyobb. Farokúszója óriási, 4 méternél is szélesebb lehet, és rendkívüli bukási teljesítményekre képesíti az állatot. A mellúszók ellenben kicsik, a teljes testhossznak körülbelül az 1/12 részét teszik ki, míg egyedül a fej az 1/3-át. A vízből felbukva mindig a legelső púp éri el először a felszínt. Ekkor annyira emeli ki fejét a nagy ámbráscet, hogy légzőnyílása (amelybe mindkét orrlyuk befut) kibukkanjon, és ezután 1-3 másodpercen át, 45 fokos szögben gőzfelhőt lövell ki, amely akár 5 méter hosszú is lehet. Majd nyugodtan pihen a felszínen, többnyire tíz percig. A bálnazsír vagy „spermacetolaj” (spermaceti) valószínűleg a halak úszóhólyagjához hasonló szerepet tölt be. Amikor az állat nagy mélységbe készül merülni, hideg víz kerül a spermaceti-szervbe, amitől a viaszszerű anyag megszilárdul, így fajlagos sűrűsége megnő. Amikor elérte a kívánt mélységet (ez akár 3 kilométer is lehet), a tárolt oxigén felhasználásával a bálnazsír „kiolvad”, így már csak az úszás erői tartják az állatot a mélyben.
A nagy ámbráscetek rendszerint nagycsaládokban élnek, amelyek több borjas nőstényből és az őket többé-kevésbé határozottan vezető hímből állnak. A bikák háremszerűen tartják a teheneket, főként a párzási időszakban, amelynek időpontja helyenként erősen eltérhet. Heves küzdelmeket is folytatnak a nőstényekért. A nagy ámbráscetek rendkívül érzékeny, víz alatti hanglokátorrendszerük segítségével sok kilométeres körzetben tájékozodnak, és tartják a kapcsolatot. A mélytengerek sötétjében zsákmányaikat, a nagy tintahalakat is eme érzékszervükkel kutatják fel.
Táplálékát a mélyből szerzi, ahol másfél órát is merülhet, azonban általában csak 20-50 percre merül le. Egy mélyebb merülést rendszerint kisebbek követnek, ilyenkor csak néhány percre tűnik el az ámbráscet. Tápláléka fejlábúakból és halakból áll. A vonuló nagy ámbráscetek 5–17 km/h sebességgel úsznak, de meneküléskor akár 20 km/h fölé is gyorsulhatnak. Akár 80 évig is élhet.
Amikor egyik nagy ámbráscet bajban van, a többiek köréje gyűlnek és fenntartják, nehogy megfulladjon.
Az állatok gyomrában eddig talált legnagyobb lábasfejű 186 kilogrammos volt és 10 méteres fogókarjai voltak. Nem csoda hát, hogy a régi cetvadászok között erősen kiszínezett rémtörténetek kaptak szárnyra a nagy ámbráscetek és az óriástintahalak közötti küzdelmekről.
A nagy ámbráscet 160 méter hosszú belében (amely jelenlegi ismereteink szerint a ma élő állatok között a leghosszabb) kiválasztódott ámbrát korábban gyógyító csodaszernek használták. A mázsás súlyú tömbökben képződő, viaszhoz hasonló szürke, rendkívül erős és jó illatú anyagot valószínűleg a beteg állatok termelik. Parfümkészítésre is használható.
Az ámbráscet legközelebbi rokonai a kis ámbráscet (Kogia breviceps) és a törpe ámbráscet (Kogia sima).
Gyilkos bálna
2014.02.15 23:02
Gyilkos bálna
A kardszárnyú delfin (Orcinus orca), más néven orka, vagy (helytelenül) gyilkos bálna az emlősök (Mammalia) osztályába a cetek (Cetacea) rendjébe és a fogascetek (Odontoceti)alrendjén belül a delfinfélék (Delphinidae) családjába tartozik.
Korábban a gömbölyűfejűdelfin-félék (Globicephalidae) közé sorolták.
Egyes újabb genetikai kutatások szerint nem egy, hanem több fajt alkotnak.
Valamennyi óceán területén előfordul, de a legtöbb példány az Antarktiszt körülvevő tengerekben él. Sekély öblökben, folyók torkolatvidékén is gyakran vadászik. Átlagosan 100 kilométert tesznek meg naponta.
A hím átlagos hossza 8 méter, maximum 9,75 méter, a nőstény kicsit kisebb. Testtömege akár a 9 tonnát is elérheti.
Teste vaskos, de áramvonalas, kitűnő úszó. Feje lekerekített, csőre alig észrevehető. Hátuszonya hosszú,/ezért "kardszárnyú"/ a hímeké háromszögletű, a nőstényeké kisebb, hátrafelé hajló. A hátuszony magassága 1.8 méter is lehet. A fogságban tartott állatok hátuszonya, még ismeretlen okokból egy idő után lehajlik.
A tengeri állatokhoz hasonlóan a háta sötét, a hasi része világos, így felülről és alulról is nehéz észrevenni. Testén jellegzetes nagy fehér foltok is találhatóak, a tengerbiológusok az egyes állatokat ezek, és az egyedenként változó hátúszó-alak illetve -méret alapján azonosítani tudják.
Az ivarérettséget 8 éves korban éri el. A párzási időszak a tél kezdetén van. A vemhesség 16-17 hónapig tart, ennek végén 1 borjú születik. A borjak születéskor 2-2,4 méter hosszúak. Fiatal állatokon a fekete részek szürkés, a fehér részek sárgás árnyalatúak lehetnek.
A kardszárnyú delfinek igazi ragadozók, szinte minden kellően nagy tengeri állatot megtámadnak és elfogyasztanak. A halak mellett megeszik a delfineket, fókákat, tengeri madarakat, de még a náluk sokkal nagyobb bálnákat is. Azonban az embert is képesek megtámadni, erre több példa is volt.
Kivétel lehet Scott kapitány - végzetessé vált - antarktiszi expedíciója naplójában 1911. január 5-én csütörtökön Scott által leírt eset, melyben az Orca Gladiatorral történt majdnem végzetes találkozásról ír: ennek során a vastag jeget alulról áttörő ragadozók kis híján a vízbe rántották és elragadták az expedíció fotósát, Herbert Ponting-ot azzal a hadászati technikával, amikor a csoportba verődött kardszárnyú delfinek a majdnem egy méter vastag jeget alulról áttörve rántják a vízbe azt, aki a jégen áll. (Scott utolsó útja, Wodianer F. és fiai kiadó, 1923)
Az első év során a fiatal állatok 43%-a elpusztul. A nőstények 10-12 éves koruktól, a hímek pedig többnyire csak 20 éves koruk után szaporodnak, de állatkertben volt már példa arra, hogy egy nőstény 7 éves korában egészséges utódot hozott a világra. A nőstények átlagosan 50 évig élnek, a hímek viszont csak 29 évig. Természetesen elélhetnek jóval hosszabb ideig is, a nőstények 80-90, a hímek 50-60 évig. A negyedik évtizedükön túljutott nőstények általában már nem fogamzóképesek. Mivel két ellés között 4-5 év is eltelik, egy nősténynek élete során 4-6 borja születik. Társas lények, 5-20 tagú családokban élnek. Az elsősorban az amerikai kutatások szerint egy-egy ilyen család többnyire egy idősebb nőstényből, utódaiból áll; a család nőstény tagjai egész életükön át együtt maradnak, a kifejlett hímek másik családba vándorolnak. Alapvetően monogám életet élnek.
A leggyorsabban úszó tengeri emlősök közé tartoznak, 50 km/h-s sebességre is képesek. Mint minden cet, farkukkal hajtják előre magukat, a melluszonyok csak kormányzásra valók. Teljes tömegükkel képesek a víz fölé ugrani. Gyakran függőleges helyzetben állnak, és fejüket a víz fölé emelik; ez a viselkedés a kémlelés (spyhopping). Máskor farkukkal, vagy melluszonyaikkal csapkodják a vízfelszínt. Általában 1-4 percet töltenek a víz alatt, majd 3-5 alkalommal, 10-35 másodperces időközökben a felszínre jönnek levegőért. Amikor kiszuszogták magukat, jöhet az újabb merülés. Az eddig mért leghosszabb merülés 17 percig tartott. Mesterséges körülmények között egy állatnak (ez biztosan Ahab vagy Ishmael volt) sikerült 260 m mélyre lemerülnie; természetben 173 m-es mélységet mértek.
A kardszárnyú delfinek, más delfinekhez hasonlóan, hangjeleket bocsátanak ki, és a visszaverődő hanghullámok alapján tájékozódnak, találják meg zsákmányukat. A visszaverődő hanghullámok alapján képesek azonos nagyságú, de különböző fajú halakat megkülönböztetni. Egymás közötti kommunikációjuk során többféle hangjelet is kibocsátanak. Ezek egy része az ember számára is hallható. Minden példány hangjelei mások. A hangjelek hasonlósága alapján következtetni lehet az állatok rokonsági fokára.
Az öngyilkosság a kardszárnyú delfinek között viszonylag ritka, főleg hím példányokat érinthet. Új-Zélandon és a Vancouver-szigeten fordult elő, hogy kardszárnyú delfinek tömegesen partra vetődtek.
A kardszárnyú delfin ma is viszonylag gyakori; hivatalos státusza védelemre szoruló (conservation dependent). Állománya 100 ezer példányra becsülhető. A cetvadászat ezt a fajt is érintette, bár más fajoknál kisebb mértékben. Kereskedelmi célú vadászata 1960 és 1980 között volt a csúcsponton. Ebben az időszakban mintegy 6000 állatot öltek meg. Egy kardszárnyú delfinből 750-950 liter olajat lehet előállítani. A kardszárnyú delfin állományait ma már nem a vadászat veszélyezteti, hanem a tengerek növekvő szennyeződése és zsákmányállataik túlzott lehalászása. Az állatokra veszélyt jelent a megnövekedett hajóforgalom is: 2006-ban a népszerű kanadai delfint, Lunát, egy teherhajó gázolta halálra.
A kardszárnyú delfin a cetfélék közül a leginkább ragadozó természetű, és az egyetlen olyan, amely meleg vérű állatokat is megtámad. Étrendjét a tudomány kellő részletességgel ismeri; az adatok részben a vadászó állatok megfigyeléséből, részben a cetvadászok által elejtett delfinek gyomortartalmának vizsgálatából származnak, de ma már értékes adatok nyerhetők a delfinek ürülékének elemzésével is. A kutatások szerint a kardszárnyú delfin szinte minden kellően nagy állatot elfogyaszt, még a nálánál jóval nagyobb bálnákat is. Vitathatatlanul a tengeri tápláléklánc csúcsán áll.
A nagy sziláscetek közül bizonyítottan szerepel a kardszárnyú delfin étlapján a grönlandi bálna (Balaena mysticetus), az északi simabálna (Eubalaena glacialis), a szürke bálna(Eschrichtius robustus), a hosszúszárnyú bálna (Megaptera novaeangliae), a csukabálna (Balaenoptera acutorostrata), a tőkebálna (Balaenoptera borealis), a közönséges barázdásbálna(Balaenoptera physalus), és Földünk legnagyobb állata, a kék bálna (Balaenoptera musculus) is. Megöli az óriás ámbrás cetet (Physeter macrocephalus), a különféle csőrös ceteket, afehér delfint (Delphinapterus leucas), a narvált (Monodon monoceros) és a gömbölyűfejű delfint; a kisebb delfinek közül a barna delfineket, a csíkos delfint (Stenella coeruleoalba), aközönséges delfint (Delphinus delphis) és a sötét delfint (Lagenorhynchus obscurus).
A fókák közül a kardszárnyú delfin megeszi a rozmárt (Odobenus rosmarus), az elefántfókákat, oroszlánfókákat, medvefókákat, a szakállas fókát (Erignathus barbatus), a rákevő fókát(Lobodon carcinophagus), a borjúfókát (Phoca vitulina), a leopárdfókát (Hydrurga leptonyx) és a Weddell-fókát (Leptonychotes weddellii). A menyétfélék közül a tengeri vidra (Enhydra lutris)eshet a kardszárnyú delfin zsákmányául.
Kedveli a madarakat is, pingvineket, a kárókatonákat és a tengeri récéket is elfogyaszt.
Mint az egy delfintől elvárható, a kardszárnyú delfin halakat is eszik, így például bonitót (Sarda spp.), tőkehalat (Gadus spp.), elektromos ráját (Torpedo californica), laposhalakat(Heterosomata spp.), heringet (Clupea spp.), makrélát (Scombridae), holdhalat, lazacot (Oncorhynchus spp.), szardíniát (Sardinops melanosticta), bűzöslazacot (Osmeridae) és tonhalat(Thunnus spp.); de megeszi a cápákat, így a hatalmas termetű, bár ártalmatlan óriáscápát (Cetorhinus maximus) is. Elfogyasztja a tengeri teknősöket is, valamint különféle fejlábúakat is.
Ezt egészítik ki az olyan szokatlanabb zsákmányállatok, mint a tengerszorosokon átúszó jávorszarvasok, a parthoz túl közel merészkedő birkák, valamint a delfináriumok látogatóinakkutyái, és bár rendkívül ritka eset, de emberek megtámadására is volt már példa.
A kardszárnyú delfin sohasem tartozott a cetvadászok fő zsákmányai közé. Termete sokkal kisebb a nagy bálnákénál, útvonalai kiszámíthatatlanok, azonkívül nehezebb a víznél, tehát halála után elsüllyed, emellett embereket szétszaggató ragadozó hírében állt. Mindez elég volt ahhoz, hogy a bálnavadászok ne kívánatos zsákmányként, hanem esetleg kellemetlen konkurensként tekintsenek a delfinekre. Az elejtett bálnákba belekóstoló delfineket néha megszigonyozták, de nemigen dolgozták fel őket.
2006-ban világszerte 13 állatkertben tartanak kardszárnyú delfineket. Ez a szám korábban jóval magasabb is volt. A 13 intézmény közül öt található az Amerikai Egyesült Államokban; ebből három a Sea World hálózatához tartozik. Négy állatkert van Japánban, egy-egy Kanadában, Argentínában és Franciaországban. 2006 februárjától a Spanyolországhoz tartozó Kanári-szigetek Loro Parque nevű állatkertjében négy kardszárnyú delfint tartanak.
A 13 állatkertben 46 kardszárnyú delfin él. Közülük 17-en szabadon, 29-en fogságban születtek. Négy kivétellel olyan intézményekben élnek, ahol több kardszárnyú delfint tartanak, így fajtársaik társaságában lehetnek.
Mintegy 140 kardszárnyú delfin pusztult el fogságban. Tizenkettő visszatérhetett természetes élőhelyére. Ezek közül tízet néhány heti vagy havi fogság után, befogásuk helyétől nem messze engedtek szabadon, gyakran azért, mert közeli halálukra kellett számítani, és ezzel ártottak volna befogóik jó hírnevének. Másoknak, mint Charlie Chinnek és a hegyesorrú nősténynek, sikerült életben maradniuk. Ishmael maga vette kezébe sorsát; hogy milyen sikerrel, nem tudjuk. A delfináriumok világából egyedül Keikónak sikerült kiszabadulnia.
Hosszúszárnyú bálna
2014.02.15 22:58
Hosszúszárnyú bálna
A hosszúszárnyú bálna vagy púpos bálna az emlősök osztályának a rendjébe, ezen belül a szilás cetek alrendjébe és a barázdásbálna-félék családjába tartozó faj. A hosszúszárnyú bálna a nagyobb testű barázdásbálna-félék közé tartozik. Az állat hossza 13–14 méter, néha 16 méter is lehet. Testtömege legfeljebb 40 tonna.[1] A hosszúszárnyú bálnának különleges alakú teste van, feltűnően hosszú mellúszókkal; innen ered a magyar neve is. Fején bőrdudorok és bütykök találhatók.[1] Ez a bálnafaj a többi bálnához képest elég gyakran ki-kiugrik a vízből. A hímek hangja bonyolult „énekekből” áll, melyek 6–35 percig tartanak, alkalmanként egyéb hangokat is kiadnak. A hangok frekvenciája 40–50 Hz, és az ének, melyet néhány órán keresztül folyamatosan ismétel, 30 kilométer távolságra is elhallatszik.[1] Az éneklés szerepe még nem ismert pontosan, de a párkeresésben lehet jelentősége.
Az állat az óceánok és tengerek lakója. Egy példány évente 25 000 kilométert is képes megtenni. A hosszúszárnyú bálna csak nyáron, a sarki vizekben táplálkozik. Télen a szubtrópusi és trópusi tengerekbe vándorol, hogy párosodjon és elljen. Ez idő alatt csak a zsírtartalékából él, amit a nyári táplálkozási időszakban felhalmozott. Tápláléka: planktoni rákok, halak és tintahalak. A déli félteke populációi inkább rákokkal táplálkoznak, míg északi fajtársaik halakat fogyasztanak. A hosszúszárnyú bálna különféle halászási módszereket alkalmaz. Ilyenek a lökéshullámok, melyek a farok csapások és a felugrás következtében keletkeznek, és ily módon felriasztják a halakat, míg a másik módszer a bálnák által a víz mélyéről kibocsátott buborékok, melyekkel megzavarják a zsákmányt.[1]
Mint más nagy testű rokonai, a hosszúszárnyú bálna vadászását is túlzásba vitték a bálnavadászok, melynek következményeként az állomány 90 százalékkal csökkent. A kihalását az 1966-ban bevezetett bálnamoratórium akadályozta meg. Azóta e faj példányszáma növekedésnek indult, de a halászhálókba való gabalyodás, a hajókkal történő ütközés vagy a hajók és tengeralattjárók által kibocsátott hangok még mindig veszélyeztetik a fajt. Manapság az állomány körülbelül 80 000 egyedből tevődik össze. Habár korábban a túlvadászat miatt szinte kihalt, a hosszúszárnyú bálna még manapság is hajt gazdasági hasznot. Ma már azonban nem zsákmányként, hanem mint turistalátványosság. 
Kék bálna
2014.02.15 22:35Kék bálna
A kék bálna vagy óriás bálna (Balaenoptera musculus) az emlősök (Mammalia) osztályának a cetek (Cetacea) rendjébe, ezen belül a sziláscetek (Mysticeti) alrendjébe és abarázdásbálna-félék (Balaenopteridae) családjába tartozó faj.
A kék bálna a 30 méteres hosszával és a 180 tonnás, vagy ennél is nagyobb testtömegével a legnagyobb ismert állat, ami valaha is létezett.
Teste hosszú és karcsú, többféle kékesszürke árnyalattal. Testének felső része sötétebb, alsó része pedig világosabb. A kék bálnának jelenleg három alfaját különböztetik meg: a B. m. musculus-t az Atlanti- és Csendes-óceán északi részén; a B. m. intermediát a Déli-óceánban és a B. m. brevicaudát (ezt az alfajt törpe kék bálnának is nevezik) az Indiai-óceánban és a Csendes-óceán déli részén. A három valószínű alfaj mellett lehet, hogy az Indiai-óceán egyik kék bálna állománya egy negyedik alfajt alkot, melynek neve B. m. indica. Mint a legtöbb sziláscet esetében, a kék bálna legfőbb táplálékát a kisméretű rákok adják, melyeknek gyűjtőnevük krill, más néven világítórákok.
A 20. század elejéig, még mielőtt az ember ipari mértékben mészárolni kezdte ezt a bálnafajt, a kék bálna – rokonaival együtt – gyakori volt a Föld összes óceánjában és nagyobbtengerében. Egy évszázad alatt azonban az intenzív vadászat majdnem a kihalás szélére juttatta a fajt, mígnem 1966-ban nemzetközi összefogással védelmi intézkedéseket hoztak a kék bálna megmentésére. A 2002-es évben végzett kékbálna-számlálás szerint világszerte 5000–12 000 kék bálna létezik, öt csoportba vagy állományba csoportosulva. Az újabb számlálások, amelyek a törpe alfajokat is jobban szemügyre vették, azt mutatják, hogy a korábbi példányszám jóval kisebb a mainál. Mielőtt elkezdődött volna az ipari mértékű bálnavadászat, az Antarktisz vizeiben körülbelül 202 000–311 000, de valószínűbb, hogy 239 000 kék bálna élhetett. Manapság a Csendes-óceán keleti részén, az Antarktisz vizeiben és az Indiai-óceánban, külön-külön körülbelül 2000 óriás bálna van. Az előbbi állományokon kívül, az Atlanti-óceán északi részén és a déli félgömbön, még két-két csoport létezik.